2. Évad - 26. Fejezet

 Életem legrosszabb napja után, egy hűvös, csöndes szobában ébredtem. Hunyorogva nyitogattam a szemeimet, de a kép még mindig nem volt valami éles. Erőt vettem magamon, és az felültem az ágyban. Körbepillantottam a fehér szobában. Egy ablakon beszűrődött a nap fénye. Testemre tekintve egy fehér hálóinget, vagy inkább köpenyt találtam magamon. Aztán végre eljutott az agyamig, hogy egy kórházban vagyok. Egy kis éjjeliszekrény állt az ágy mellett. Mellettem volt a telefonom és egy pohár víz. Az italba belekortyoltam, amikor valaki benyitott az ajtón.

-          Jó reggelt! – pillantottam meg Szilvi fejét, majd őt követte Víta.

-          Miért vagyok a kórházban? – néztem rájuk nyúzott fejjel.

-          Tegnap este elájultál. Az idegi állapotod miatt. – simította meg a karomat Víta.

-          De most már szerencsére jól vagy. Minden rendben van. – mosolygott rám Szilvi is.

-          Hol vannak a többiek?

-          Leeds-be kellett utazniuk. Sajnos nem tudták lemondani a turnét, viszont este érkeznek. – gyorsan átfutottak a gondolatok a fejemben, aztán hirtelen észbe kaptam.

-          Ho…h…hogy van Harry? – kérdeztem rémülten, miközben egy kósza könnycsepp futott át az arcomon. A lányok riadtan egymásra néztek, én pedig ledermedtem. Bele sem tudtam gondolni, hogy mi van, ha…

-          Nem sok jót mondtak neki az orvosok. Nagyon nehéz éjszakája volt. – kezdte sóhajtva Szilvi. – De túl élte. Bent fekszik az egyik kórterembe. A sajtó még nem tudja, hogy miért nem ment el, azaz megy el a mai koncertre. – egy hatalmas kő esett le a szívemről, Szilvi szavait hallva.

Rögtön egészségesnek éreztem magam, de a testem nem bírta az iramot. Szúrni kezdett az oldalam, így visszadőltem a párnámnak. Még mindig sírtam, gyanítom, az idegességtől. Ilyen mértékű stresszt nem minden nap él át az ember.

-          Látni akarom! – kiabáltam, bár szavaim gyengének és erőtlennek tűntek.

-          Kiara, bár stabilizálták az állapotát, még mindig altatva van. – csitítgatott Víta.

-          Odamegyek. Muszáj látnom. Ez az egész miattam van. – egyszerre fakadt ki belőlem minden.

Fejemet oldalra döntöttem a párnán, majd egy idő után a sírástól elálmosodtam.

- Majd később jövünk. Puszi! – köszöntek el a lányok, én pedig hálásan pillantottam rájuk. Nem tudom. mit csinálnék, ha ők nem lennének. Kicsit elbóbiskoltam, de másfél óra múlva megkaptam az ebédemet. Valami trutyi volt almalével. A falatok alig mentek le a torkomon. Sose gondoltam volna, hogy valaha hasonló állapotba kerülök, de tényleg eléggé depressziósnak éreztem magamat. A bűntudat gyötört. Nagyon.

Kicsit később egy doktor nyitott be hozzám.

-          Szia, Kiara. Hogy vagy ma?

-          Hát, voltam már jobban is. – erőltettem mosolyt az arcomra.

-          Mára még itt tartunk, ha nem gond. Estére jobban leszel, holnap pedig haza is mehetsz.

-          Köszönöm, ennek örülök. És elnézést. Azt szeretném tudni, hogy Harry Styles látogatható-e?

-          Amennyiben ismered, akkor igen. A fiúk, valami bandából a lelkemre kötötték, hogy ne engedjek be akárkit. Sőt egy biztonsági ember is áll az ajtaja előtt. Egyébként elég gyenge még. Az elkövetkezendő órákban számíthatunk az ébredésére. Még altató hatására alszik.

-          Nagyon köszönöm, doktor úr, hogy megmentették.

-          Ez a kötelességem. És nyugodtan kimehetsz sétálni, csak ne terheld túl magad.

-          Rendben van.

-          Viszlát! – intett egyet mosolyogva, majd el is ment a kórteremből. Néhány gépet nézett meg, ami körülöttem helyezkedik el és írogatott valami lapokra. Remélhetőleg holnap reggel már tényleg hazamehetek.

Beszéltem anyáékkal, akik nagyon aggódtak miattam, de megnyugtattam őket, hogy jól vagyok. Utána pedig felvettem egy kardigánt a kórházban kapott hálóingemre és a papucsomba belebújva a nővérpult felé igyekeztem. Ott megmondták, hogy hol van Harry, én meg a lifttel lementem az első emeletre. Nagyon izgultam, hogy milyen érzés lesz így látni Harryt, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Biztos vagyok benne, hogy ő is annak örülne, ha engem vidámabbnak lát, a helyzethez képest. Én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy Edinának engem kellett volna meglőnie, s nem őt.

A 204-es szobához érve, tényleg egy biztonsági őr fogadott az ajtó előtt. Szerencsére felismert, úgyhogy kedvesen a terem felé intett a fejével. A szívem a torkomban dobogott, remegtem minden porcikámmal, s nagy levegőt véve benyitottam. Először is azt jegyezném meg, hogy a szoba sokkal jobb, mint az enyém, vagy, mint egy átlagos kórterem. Nagyobb ablak, modernebb bútorok, LCD tévé. És nincs az a tipikus kórházi szag se…

Harryt a szoba bal oldalán lévő ágyban találtam meg. Remegve, és gondterhelt arccal odasétáltam ágyához. Hiába akartam erős maradni, amikor sápadt arca alatt megpillantottam a K – betűs nyakláncot, automatikusan az én H –s medálomhoz nyúltam. A könnyek szinte forrásként zúdultak le a fiú paplanjára. Kezét a kezeim közé zártam, majd fejemmel én is rádőltem a párnájára. Egy fotelben ülve, kényelmesen el tudtam helyezkedni. Eszem ágában sem volt mozdulni, barátom mellől.

Már majdnem elszunyókáltam, mikor megrezzent az ölemben lévő telefonom. Óvatosan elengedtem Harry kezét, majd megnéztem. Szilvi írt üzenetet, hogy Edinát lecsukták emberölés kísérlete miatt. A hideg csak úgy rázott, olyan hamar történt minden, meg amúgy is tök bizarr ez az egész. Közben néha- néha ásítottam egyet, és azon gondolkoztam, hogy minél többet alszom, annál álmosabb leszek. Gyorsan felmentem a netre is a telefonomról, és írtam Evelinnek meg Dorkának.

Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. Mereven néztem fel a telefonom képernyőjéből. Aztán csillogó szemekkel vettem tudomásul, hogy Hary felébredt.

-          Ki..Ki..Kiara. – nyöszörögte erőtlenül, mire kezeit az enyéim közé kulcsoltam.

-          Harry, itt vagyok. Annyira sajnálom. Úgy féltem és féltettelek. Kérlek, ne haragudj rám. – egyik szavamat – a másik követte. Annyi mindent akartam volna neki még mondani. Gyenge kezeivel kicsit megszorította az enyéimet.

-          Soha nem tudnék haragudni rád, ezt jegyezd meg! – nézett komolyan a szemembe. Mondata után elsírtam magamat. Fejemet megrázva, próbáltam felfelé pislogni, hogy ne lássa.

-          Annyira szeretlek. – mondtam, és akkora nyomást éreztem a mellkasomban, mint még soha. A szerelmemet egy kórházi ágyon látni, épphogy túlélte az éjszakát, ráadásul nekem kéne ott feküdnöm, s nem neki.

-          Szeretlek. – mondta ő is, én pedig felé hajoltam és egy gyengéd csókot adtam ajkaira.

A folyosóról beszűrődött a Coldplay-től a Paradise – zenéje, s a csendet megtörte. A dallamoknak köszönhetően a hangulatomba illet, hogy most mindent egyszerre kiöntsek a szívemből. Csak úgy mondtam és mondtam, hogy mit gondolok, mit érzek, hogy történt, mikor történt, miért történt, mi van Edinával, mi van velem, hogy kerültem ide, hogy találtam rá. A végén már mind a ketten könnyekben fakadtunk ki, Két fiatal szerelmes, akik most megtudták, hogy milyen az élet sötét oldala; én meg először láttam Harryt sírni.

- Én sajnálom, hogy ilyet át kellett élned.

- Nem voltam egyedül, muszáj volt túl élned. Nem engedhettelek el, így nem. – néztem bele szemeibe.

- Köszönöm. – mondta, majd mosolyogva átöleltem. Így történt, hogy már lassan annyira megszeretem Harry-t, hogy azt elmondani nem tudom.

***

Egész délutánomat a szobájában töltöttem. Olvastam, tévéztünk, beszélgettünk, de vacsorára vissza kellett mennem a szobába. Öt körül felhívták a fiúk Harryt, hatkor pedig jöttek a Vítáék.

Vacsora után a csajokkal még egy kicsit elvoltunk. Szilvi befonta a hajam, meg mesélték, hogy a fiúk nyolckor lépnek színpadra, a busszal ők eléjük mennek. És csak reggel jönnek vissza. Hoztak nekem egy kis Nando’s – os kaját is, aminek kifejezetten örültem, mert az itteni koszt nem valami finom. Augusztus utolsó előtti hetét, tehát egy kórházban töltjük nagy részben. Leszámítva egy-két (de azokat NAGYON!) történést, életem egyik legjobb nyarát tudhatom magaménak. Tini korszakom legnagyobb szerelmi románcát, ami még most is tart. És olyan igaz barátokat, amit még a legnagyobb ellenségemnek is kívánnék, na jó, Edinának nem. Ez van.

Először nyolc évesen voltam szerelmes, egy nálam öt évvel idősebb fiúba. Gábornak hívták. Írtam neki és rajzoltam is szerelmes lapokat, de csak nyáron mertem bedobni őket név nélkül a postaládájába. Aranyos így visszagondolva. Tizenhárom évesen volt egy barátom. Őt Csanádnak hívták. Két évig voltunk együtt. Aztán nem nagyon volt senkim. Hiába próbálkoztak sokan, abban az időben jobb volt egyedül lenni.

És most? A mostani leírhatatlan…

Kicsit később még gyorsan lementem Harry-hez.

-          Jó éjszakát, vigyázz magadra! És aludj jól. – parancsoltam neki.

-          Te is, Kiara. – mosolyogva néztem rá.

-          Egyébként örülök, hogy hordod a láncot. – mondtam zavarban.

-          Ha kéne, se venném le. – válaszolta, vigyorra húzva a száját. Bármennyire örültem annak, hogy mosolyog, tudtam, még rengeteget kell javulnia az állapotának.

-          Akkor szia, holnap találkozunk.

-          Szia! – köszöntünk el egymástól, aztán egy szenvedélyes csók után, visszaballagtam a „rezidenciámba”.