16. fejezet

Reggel elég kómásan ébredtem, úgyhogy amíg még a többiek a szobámban aludtak, én gyorsan vettem egy friss zuhanyt. Ez szerencsére segített, így kicsit fittebb lettem, ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem le. A konyhában az órára nézve rájöttem, hogy már elmúlt 11 óra is, szóval nem is mondhatnám már annyira „reggelnek”. Felkaptam gyorsan egy kék, csillagos egyberuhát, (szeretem ezt a nyári cuccomat, rövidgatya, ujjatlan fölsővel összevarrva), és már tárcsáztam is Harryt.

- Szia, Kiara, mi újság? Mióta vagy fent? – szólt bele a telefonba, majd egy hatalmas ásítás is követte a „monológját”.

- Szia, hát egy negyed órája körülbelül. Akkor ma? – kérdeztem izgatottan, hiszen tegnap mielőtt a kapunál elbúcsúztunk, elhívott „erre-arra” én pedig észben tartottam a dolgot.

-  Igen, természetesen. Csak előbb megpróbálok felébredni. Majd egy óra múlva átmegyek érted, oké?

-  Oké, köszi.

-  Szia. – tettük le a telefont. Azt hiszem a tegnap este nagyon sokat elárult kettőnk kapcsolatáról és remélem, ez a viszony nagyon sokáig kitart… és még annál is tovább.

Gyorsan csináltam melegszendvicset és mire a lányok is talpon voltak, rögtön ehettünk is. Örültek a meglepetés reggelinek, mondjuk, ezt már tekinthetjük ebédnek is, de mindegy. Én meg közben percenként az órámat figyeltem. Iszonyúan vártam már, hogy csengessenek. Aztán háromnegyed egykor tisztára idegbeteg lettem, mert az a fránya csengő még mindig nem szólalt meg.

- Nyugi, biztos mindjárt itt lesz. Lehet, hogy visszaaludt.

- Igen, lehetséges. De akkor is megígérte, vagyis ő mondta. – hebegtem zavartan Evelinnek, aki épp nutellát (?) kent a kenyerére.

- Eve, te mit csinálsz? – kérdezte furán Víta, aztán egy pillanatra én is elmosolyodtam, majd visszagurultam, a kétségbeesés lejtőjén.

- Én éppen eszek. – válaszolt csillogó szemekkel.

Már nyúltam a mobilomhoz, mikor végre csengettek.

- Rohanok, majd estefelé jövök. Sziasztok. Ja, és ne szedjétek szét a házat!

- Jó, nem fogjuk. – kiabálta utánam Dorka. De én már nem igazán tudtam rá figyelni, mert ahogy kiléptem a kapun, odafutottam a barátomhoz. Igen, az ÉN BARÁTOMHOZ.

Egy mosolygással elintézte a köszöntésemet, majd egy hosszas csókkal üdvözölt. Utána csendben voltunk és bármennyire szerettem volna, kerültem a szemkontaktust.

- Ne haragudj, hogy késtem, csak kicsit le voltam amortizálódva és enyhén lassabban ment az öltözködés is, mint terveztem. Ugye, nem haragszol? – hajolgatott a fejem felé, de végül felnéztem.

- Oké, értem. Nem haragszom, de nem örültem neki. – feleltem őszintén, mire átölelte a vállamat és nyomott a fejemre egy puszit.

Utána ösztönösen indultunk el sétálni. Sajnos nem kézen fogva, de vigyáznunk kellett, mert így is akadtak olyan rajongók meg fotósok, akiket nem igazán szerettünk volna odaképzelni. A nap hét ágra sütött, sok ember fordult meg a belvárosban is. Felvettem a napszemüvegem és élveztem a nyári hangulatot, meg hát magát a nyarat is. Mikor a Thames- folyó partjához értünk, Harry megállt és bambulva meredt a vízre.

- Na, min gondolkozol?

- Csak az jutott eszembe, hogy te még nem is láttál valamit Londonból, legalábbis nem azzal, akivel kéne. – meredt a távolba teljesen komor fejjel. Igazából nem értettem, hogy mire gondol; mosolyogva válaszoltam.

- Nem tudom, mi lehet az, de kíváncsi vagyok rá.

- London Eye. – ösztönösen felé fordultam és rögtön vigyorogni kezdtem. Egyszer már láttam, de még sosem mentem fel rá. Annyira meglepett a dolog, pedig ez egy alap helyszín annak, aki itt jár, én meg jó, ha láttam egyszer távolról, pedig úgy tudom itt lakom.

- Izé, ott tényleg nem jártam. – próbáltam visszafogni a boldogságomat, de elég nehezen sikerült.

- Akkor majd ma. – nézett bele szemeivel az enyéimbe, én meg a pillantásától szinte elolvadtam. A napszemüvegemet addigra már feltoltam a hajamra, így sikeres volt a „szemezés”. És tényleg örültem meg minden, de azt vettem észre, hogy még mindig csak ott állunk.

Harry az úszó madarakat figyelte, miközben mosolygott magában. Egy ideig én is ezt tettem, de egy tíz perc után már nem értettem, hogy akkor most miért nem indulunk.

- Khm- kezdtem, mire bólintott egyet, jelezve, hogy figyel rám - akkor most megnézzük, vagy? – nem igazán tudtam mit mondani. Mert, hogy éppen mást se csináltunk, csak bambultunk a…csak szimplán bambultunk.

- Igen, még ma, csak gondoltam, majd este megyünk, mert akkor már nem sokan mennek oda. A turisták általában nappal szokták megnézni. Estére maradnak az éttermek meg a szállodák wellnes részlege.

- Oh, világos. – szóval este akar velem odamenni. Azt hiszem ez így elég izgalmas lesz.

A délután további részében elmentünk egy parkba, aztán egy másikba, majd fagyiztunk és közben pedig telt az idő. Sötétedéskor már egy taxiban ülve vettük irányba a London Eye-t. Mivel el lehetett húzni egy kis falat az autóban, így hátul nyugodtan ülhettünk összebújva Harryvel. Negyed óra autózás után, (5 perc is elég lett volna, csak beletévedtünk egy kisebb dugóba), már szálltunk is ki a járgányból.

Reggel tényleg többen vannak, de azért a tömeg most is tombolt. Többnyire fiatalok lógtak az utcákon. A fények a szivárvány minden árnyalatában megvilágították a teret és egyfajta hangulatot varázsoltak az embereknek.

- Tériszonyom van. – kaptam észhez, mikor már éppen a beszálláshoz készültünk.

- Itt nem lesz, nyugi. – mosolygott rám Harry, miközben felvette a napszemüvegét, hogy ne ismerjék fel. Szerintem szegény nem láthatott a sötétben sokat, de kénytelen volt rá.

És felindultunk. Ámulatba ejtő látvány volt. Szinte rá lehetett látni az egész városra. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy itt vagyok, ráadásul egy olyan emberrel, akit szeretek. Oké, ez így egy kicsit nyálasnak tűnik, de tényleg így van. Romantikus volt és megható.

- Ugye, igazam volt? – kérdezte önelégült vigyorral Harry. És igen, tényleg igaza volt. Eszembe sem jutott a tériszonyom. Idáig.

- Hát, most, hogy mondod. – hirtelen megszédültem, mire magához húzott és a derekamat átkarolva a fülembe súgta: csak mi ketten.

A karjaiban teljesen biztonságban éreztem magamat. Nem érdekelt a város, a sötétség, a magasság. Csak is kizárólag, mi ketten voltunk ott. Egymásnak. Egymásért. Kezeimet összekulcsoltam Harry nyaka mögött, majd megcsókoltam. Igen, azt hiszem ez már tényleg a mennyország.

Későn értünk haza, olyan tíz körül. Az egész napom csodálatos volt. Este még elmeséltem a csajoknak, hogy mi történt, majd megnéztünk egy jó filmet. Ők is mondták, hogy átmentek a srácokhoz, mert áthívták őket. Szóval nekik is jó napjuk volt.

Reggel, mikor felkeltem reggeliztünk a lányokkal, (én salátát ettem, mert este sok volt a pop-corn), majd bikinibe öltözve kivonultunk a medencéhez.