2. Évad , 29. Fejezet

***

-          Szóval, kezdhetsz mesélni. – vigyorogtam Vítára, mikor ő is bejött a szobámba. Szilvi nagy boci szemekkel, lábát kezeivel összekulcsolva ült az ágyamon.

-          Mégis miről? – kezdte felhúzott szemöldökkel a lány.

-          Jaaaaj, tudod te azt. Mi van köztetek Liammal?

-          Ja, hogy az. Hát, semmi különös. – válaszolta zavartan.

-          Ez biztos? – néztem rá összehúzott szemekkel. Szilvi is követte a példámat.

-          Na, jó. Elmesélem. – ült le mellénk és a sztori közben csak úgy ragyogott a boldogságtól.

-          Szóval, amikor utoljára voltam vásárolni Liammal, elég régen volt már,, mindegy, azt mondta, hogy nagyon szép vagyok és én is utaltam rá, hogy jó pasinak találom. És este, amikor hazakísért átkarolta a vállamat, én pedig megöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Aztán közben rengeteget beszélgettünk; voltunk együtt, de nem lépett Liam semmit. Így én is vártam. Utána meg, még a történtek előtt, elmentünk a turnén lévő koncert előtti délutánon egy étterembe. Szóval randira hívott. És hozott nekem virágot.

-           Juj, de aranyos. – sipákolt Szilvi, én meg vidáman hallgattam tovább a lányt.

-          Akkor, folytatom. A virág egy rózsa volt és mikor vázába akartam ültetni, ott az étterembe, a pincér szólt, hogy valami lóg rajta. Liam szólt, hogy kimegy a mosdóba, én meg átvettem a rózsán lévő kártyát. „Örülök, hogy veled lehetek. Utóirat: nagyon csinos vagy, mint mindig és tudom, hogy a kedvenc állatod a teknős.” Ezt elolvasva nagyon boldog lettem. A kaja közben megköszöntem neki meg ilyesmi, majd mielőtt visszaértünk volna a buszhoz, megcsókolt.

-          Annyira örülök, hogy sikerült. Erre vártam mióta itt vagytok. – mondtam őszintén.

-          Igazából én is és köszi csajok, mindent. De amúgy még úgy nem járunk, vagy ilyesmi, mert még nem kérdezte meg és tudom, hogy megfogja. Mondta, hogy csak akkor kérdezne meg egy lányt, ha már pár hete együtt vannak.

-          Érdekes. Én is örülök. – ölelte át Szilvi Vítát.

Később elmentünk zuhanyozni és mosakodni, aztán pedig átadta magamat az ágynak. Nincs is jobb, mint aludni…

***

Reggel a koránkelés szinte mostanában már elmaradhatatlan.  Fél nyolckor az ébrszetőm irritáló csengése után gyorsan letussoltam. Hajamat megfésültem, aztán halvány sminket készítettem magamnak. Egy piros csőnadrágot, fehér-kék csíkos pólót és magassarkú cipőt vettem fel egy fekete kardigánnal.  A lányoknak hagytam egy felragasztott cetlit a hűtőn, hogy léptem, majd a garázsba beültem az autómba.

Kicsit hűvös és szeles volt az idő, ami így ősz elején már érthető. A nap naracssárgás sugarai éppen csak kezdtek felbukkanni az égen. Rögtön a kórház felé vettem az irányt.

A parkoló tömve volt autókkal, és rokkant helyre meg nem állhattam, így elég sokat kellett gyalogolnom, amíg beértem az épületbe. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen könnyen meg lehet szokni ezt a fordított kormányos vezetést. Liftből kiszállva összefutottam Harry orvosával.

- Elnézést. Ha…. – szólítottam meg.

- Maga az kisasszony? Tudom, mit szeretne kérdezni. Igen, a páciens már sokkal jobban van. Még pár napig bent tartjuk megfigyelésre meg azért, hogy gyógyuljon a seb,d e a jövő hét elején akár már ki is engedhetjük.

- Ó, ez remek. Nagyon köszönök mindent, doktor úr. – hálásan néztem a harmincas éveiben járó doktorra.

- Nincs mit, ez a munkám. Egyébként meg nagyon aranyosak együtt. Ha maga nem lenne, nem épülne fel a srác. – mosolygott rám, majd elviharzott a folyosó másik oldalán.

Annyira jól esett, amit mondott, hogy amikor benyitottam Harryhez nem is hallottam, hogy köszönt nekem.

-          Sziaaaaa! Tudom, hogy egy angyal vagy, de üdv itt a Földön. – integetett Harry, mivel én csak bamba képpel bámultam magam elé vigyorogva.

-          Bocsi, csak az orvos azt mondta, hogy ha én nem lennék, nem épülnél fel. – belegondoltam ebbe a dologba és egy könnycsepp futott át az arcomon. Elmondhatatlanul örültem neki, hogy ez a fiú van nekem és tudom, hogy neki meg én lehetek az a valaki, az az egy.

-          A jövő hét elején már haza is mehetek, ha minden igaz.

-          Igen, igaz és én már nagyon várlak. – mosolyogtam az ágyára ülve, majd ő megfogta a kezeimet.

-          Gyere egy kicsit közelebb, létszi. – furán néztem rá, majd rájöttem mit akart. Átkarolta a derekamat és megcsókolt. Ezek az édes csókok hiányoznak majdnem a legjobban, amikor egyedül vagyok és ez a gyönyörű zöld szempár, amit, még vakon is látnék.

-          A srácok mondták, hogy a turnéval minden oké, és hogy így is minden jegy el lett adva. És most már azt is tudják, hogy kórházban vagyok. – nevetett.

-          Nem gond, a lényeg az, hogy jól vagy. Amúgy van egy ötletem.

-          Halljuk! – nézett érdeklődve rám Harry.

-          Van kedved sétálni egy kicsit? – simítottam meg a kezeit.

-          Van, persze. Köszi, addig sem kell itt bent feküdnöm.

-          Igen. Várj, segítek. – Harry oldalra fordult és lerakta a lábait. Óvatosan rátámaszkodott a vállamra, én pedig átkaroltam. Felvett magára egy köpenyt még, majd lassan elindultunk kifelé.

Szóltam a biztonsági őrnek, hogy elmegyünk kicsit járkálni, mire kedvesen bólintott. Már egész jól „összehaverkodtunk”, annyit találkozok vele.

A lifthez érve rengetegen minket néztek. Biztos voltam benne, hogyha lefelé megyünk tele lesz megint a bejárat fotósokkal, szóval a tetőteraszon szálltunk ki. A szél olyan erővel fújt, hogy a hajam össze-visszarepkedett a fejem körül.

- Köszönöm, már hiányzott. – mondta, majd odasétált a korláthoz, én pedig majdnem elájultam. Szia tériszony, megint! Mosolyogva mellé léptem és szorosan átfogtam a derekát, közben pedig kapaszkodtam a másik kezemmel. Rám nézett, majd dúdolni kezdett egy dalt.

- I wanna stay up all night and find a girl and tell her she's the one… Vagyis én már megtaláltam. – kezemmel erősebben szorítottam és becsuktam a szemeimet.  Imádom, nagyon.

- Hát, ha így gondolod, akkor remélem, tudod, hogy a világ legboldogabb lányává tettél?

- Remélem, tényleg. – nézett komolyan a szemembe. Felé fordultam és kezeimet a nyakánál összekulcsoltam.

- Ha most megfogsz, és nem fogok leszédülni az épület tetejéről a nagy szél és a tériszonyom miatt, akkor megcsókollak. – mondtam remegve, aztán a korlát elé álltam.

- Ígérem. – átölelt és magához szorított. 

Szeretni valakit nem csak egy érzés, ez annál sokkal több. Egy élethez elengedhetetlen dolog és azt mondják, hogy a szülés mellett, (bár én még azt nem tapasztaltam, még jó, hisz csak tizennyolc vagyok) , a szerelem a legszebb dolog a világon. Hát e-felől nincs kétségem.

-          Lassan már menjünk be, egyre nagyobb a szél és dörög az ég. – fogtam meg Harry kezét. És ujjait a tenyerembe csúsztatta.

-          Oké, gyere. – lassan elballagtunk a lifthez. Elég ijesztő volt. Az ég beborult, a szél pedig akkora erővel fújt, hogy szinte sodort az árral.

Harry szobájába visszaérve akartam hazaindulni, mert tudtam, hogy a vihar közben úgysem tudok.

-          Akkor holnap találkozunk. – mosolyogtam rá.

-          Értem, köszi és szia, édes. – egy búcsúcsók után integetve kiléptem a szobából. A folyosón hallani lehetett a szél süvítését.

Hívtam a liftet, majd be is szálltam. El is indult lefelé, majd hirtelen megállt. Vártam, hogy nyíljon az ajtó, de nem tette. Kétségbeesetten gondolkoztam, hogy biztos csak pár pillanat és kiszabadulok innen, semmi komoly dolog nincsen. Csak megállt a lift és mindjárt indul tovább. A telefonom óráját néztem, már tíz perce tök egyedül álltam ott bent. Még szerencse, hogy nincsen klausztrofóbiám. Sietve csörgettem Harryt, aki hamar fel is vette.

-          Nem..ne..nem..nem indul a lift! – dadogtam kétségbeesve a telefonba.

-          Mi? Ezt meg, hogy érted? Hol vagy?

-          Itt vagyok a liftben és már tíz perce megállt. Nagyon félek. Kérlek segíts.

-          Azonnal, kérlek, tartsd egy kicsit. – zörgést lehetett hallani a készülékből, majd ajtócsapódást. „Igen, mi az? „ – vélhetően egy orvos kérdezte Harryt. „Valaki beszorult a liftbe. Már vagy negyed órája megállt. Csináljanak valamit.” Majd ismét a férfihang következett: „Intézkedünk, valószínű a vihar miatt van. Az alaksorban sem működnek a lámpák, de ha most megbocsát.” – „ A barátnőm van bent, érti? Pár napja majdnem meghaltam, de ha most azonnal nem csinál valamit, én megyek oda érte, hogy kiszabadítsam. „– idegesen néztem, hogy a barátom még mindig hívásban van. A lift hirtelen elsötétült, nekem meg halálfélelmem lett. Kis csönd következett a vonal túlsó oldalán.

-          Kiara, itt vagy még?

-          Igen. Nem látok, sötét van. – kezdtem nagyokat szipogni, majd kitört belőlem az első könnycsepp.

-          Már küldtek valami karban tartót, hol vagy pontosan?

-          Az első és a második között.

-          Minden rendben lesz, kérlek, nyugodj meg.

-          Rendben, oké, csak, csak..á’ ,mindegy, megnyugodom. – mondogattam.

-          Most lerakom, oké. Amikor kijutsz, én ott várlak. – kinyomtam a hívást, majd leguggoltam a sarokba. Azok a percek, amiket ott átéltem életem egyik legrosszabb percei maradnak.

Körülbelül tíz perc múlva újra elindult a lift, elég akadozva, de sikerült, aztán megint megállt. A lámpák még mindig nem kapcsolódtak fel, de legalább tudom, hogy már segítenek. Negyvenpercnyi rettegés és sírás után, kinyíltak az ajtók. Idegesen felálltam és letöröltem egy-két kósza könnycseppet az arcomról. Egy szerelő mögött Harry-t pillantottam meg egy pohár vízzel a kezében. Megköszöntem a szerelőknek a segítséget, majd ziháltan magyaráztam az orvosnak, hogy jól vagyok. Elfogadtam az innivalót a barátomtól, majd kidobtam a műanyagpoharat.

-          Köszönöm. – suttogtam a fülébe.

-          Érted bármit. – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra. Ha folytatja, akkor talán még ma megnyugodok.

-          Amúgy felhívom a lányokat, hogy csak később megyek a vihar után, oké?

-          Persze, hívd csak. – automatikusan nyúltam a bal karomhoz, aztán észrevettem, hogy nincs ott semmi. Idegese körbenéztem, majd észbe kaptam.

-          A táskám! A liftben hagytam! – kiáltottam fel.

-          Hogy mi???? – kérdezték vagy öten egyszerre. A szerelők, a Harry és egy idegen bácsi, aki arra sétált.

-          Kisasszony, arra várhat. Amíg vihar van, ez az ajtó nem fog itt kinyílni. – mondta az egyik karbantartó. Fejemet csóválva ránéztem Harry-re, aki megölelt.

-          Hát ez most egy ilyen nap, a szobámban van még ágy. Majd szólnak, ha meg van.

-          Hát igen. A mai az egy ilyen nap…- sóhajtottam, majd már nevetve az egészen indultunk vissza, immáron gyalog Harry szobájába.